“The red flag”

Sétáltam reggel a kisfiammal az iskolába, egy hídon át, amelyre valaki az éj leple alatt négy St George-zászlót feszített ki. Ez már hetek óta megy. Jó lenne, ha valóban az angolok büszkeségéről szólna, de a kontextus sajnos más. Farage legutóbbi agymenése után történt mindez: arról beszélt, hogy visszavonná a jelenleg legálisan itt élők végleges letelepedési státuszát, és újratárgyalná a Brexit-megállapodás több pontját.

Magyar szemmel nézve ez a jelenség fájdalmasan ismerős. 2002-ben, gimnazistaként, a fideszes igazgató bemondta az iskolarádióba, hogy minden diáknak kötelező kokárdát viselni. A nemzeti jelkép így vált politikai lojalitás-jelzővé. Azóta 2025-ig nem hordtam újra, mert nem a nemzeti büszkeség, hanem a kisajátítás emléke társult hozzá.

Orbán Viktor 2002 után következetesen építette fel a stratégiát, amely a nemzeti jelképek kisajátításán alapult. A kokárda, a zászló, a nemzeti ünnepek mind fokozatosan elvesztették közös, összetartó jelentésüket, és a pártpropaganda eszközeivé váltak. Már nem „mi, magyarok” jelképei voltak, hanem „mi, fideszes magyaroké”. Aki nem állt be a sorba, az automatikusan kívül került a „nemzeten” pláne, ha még külföldre is költözött.

Most ugyanezt látom indulóban Nagy-Britanniában. „Operation Raise the Colours” – hangzatos, hazafias jelszó, de a tartalom ugyanaz: a zászló politikai fegyverré válik. A Union Jack és a St George’s Cross most nem a nemzet összetartozását hirdeti, hanem az (illegális) bevándorlók elleni tiltakozás szimbólumává lesz.

Az illegális bevándorlás kezelése valóban kudarc, senkinek sem jó, a rendszer diszfunkcionális. A zászlólengetés azonban nem megoldás, csak szimbolikus uszítás. Mi, akik legálisan költöztünk az Egyesült Királyságba, és végigjártuk az újrakezdés stációit, érzékenyen reagálunk arra, ha a patriotizmus politikai fegyverré válik. Évek óta dolgoztunk, adót fizetünk, mindent szabályosan tettünk, de látjuk, hogy vannak, akik a rendszer hibáit kihasználva „könnyebben” élnek, gyakran támogatásokból. Ez nem csak a bevándorlókra igaz, hanem azokra is, akiket generációk óta nem tudott felemelni az angol szociális rendszer.

Farage újratárgyalná a Brexit-deal azon részét, amely az EU-s állampolgároknak a britekhez hasonló hozzáférést biztosít a szociális támogatásokhoz.
A számok azonban önmagukért beszélnek: a Universal Creditet igénylők 83,6%-a brit állampolgár, körülbelül 700 ezer EU-s állampolgár is kapja, de az EUSS-státusszal rendelkezőknek ez kevesebb mint 10%-a. A populista narratíva mégis azt sugallja: „az idegenek ingyenélnek”. A 7,9 millió benefit-igénylő száma sokakat bánt, pláne, ha a rá meznek a saját paycheck-jükre.

Farage ügyesen másolja az Orbáni félelem játékot. Ő is felismerte, hogy a nemzeti jelképek érzelmi erővel bírnak, ezért politikai fegyverként használhatók. A zászlólengetés egyszerre ad összetartozás-érzést és kirekesztést. Orbán ugyanezt csinálta otthon a kokárdával, a március 15-ével vagy az ’56-os forradalom emlékével. Farage módszere ugyanaz: megosztani, kiélezni, és közben úgy tenni, mintha ő lenne az „igazi hazafi”, aki megvédi a népet a „migránsok áradatától”. Pedig valójában milliárdosok bábja, aki a working class indulatait saját politikai tőkéjére váltja.

Szeretem a brit patriotizmust, ahogy eddig tapasztaltam: nyitott, befogadó. A történelme okán nem is tud más lenni. Egy zászló alatt gyűlnek össze, sportmeccseken, ünnepeken, kocsmában. Épp ezért tartom veszélyesnek, ami most zajlik. Ha a zászló a megosztás eszközévé válik, ha a patriotizmust szélsőjobbos uszítók kisajátítják, akkor ugyanabba a csapdába sétálunk itt is, mint Magyarországon. Mi már látjuk, mennyire nehéz visszaszerezni a kisajátított nemzeti jelképeket, hogy azok újra mindenki közös szimbólumává váljanak.

Mi lesz a következő lépés? Nemzeti konzultáció? Gyűlöletkeltő plakátkampány az online tér után a metróban is? A forgatókönyv már több populista vezetőnél bevált. Közben egyre több ember érzi felhatalmazva magát arra, hogy bánthat másokat, mert „a zászló alatt teszi”.

A Unite the Kingdom rendezvényen százezrek vonultak fel zászlókkal, de az nem a szólásszabadságról szólt. Nagy különbség van a free speech és a hate speech között. Az egyik a demokrácia alapja, a másik a társadalom mérge.

Mi, magyarok különösen érzékenyek vagyunk erre. Már egyszer átéltük, hogyan vette el tőlünk egy politikai gépezet a saját nemzeti jelképeinket.

Valljuk be: sokunknak van fenntartása az illegális bevándorlással kapcsolatban, de ettől még nem akarjuk, hogy a mi legális státuszunk is ingoványos talajra kerüljön. Farage retorikája veszélyes, mert ami pár napja még csak a „boat people” ellen szólt, az ma már EUSS-szal rendelkezők ellen, akik „nem idevalósiak”. És mi lesz holnap?

Ezért is fontos, hogy – ha esetleg Farage-nak felhatalmazást adnak az angolok (a Brexitet sem gondoltuk, hogy megvalósul) – felelős magyar állampolgárként megválasszuk azokat, akik ebben az ügyben képviselnek minket. Én ezért (is) fogok szavazni 2026-ban a magyar országgyűlési választáson, majd utána az EP-választáson is. Nem mindegy, ki képvisel minket, külföldön élő magyarokat.

Amit ma Farage a brit zászlóval művel, az holnapra ugyanaz lehet, mint amit Orbán a magyar kokárdával tett: egy közös szimbólumból politikai fegyvert kovácsol. Hol lesz ebbe a mi helyünk?

A patriotizmus szép, amíg összeköt, de abban a pillanatban, hogy megoszt, már nem patriotizmus, hanem propaganda és azt mi, magyarok, sajnos túl jól ismerjük.