Unoka Londonból hívja Nagyit a baranyai kis faluban

 Unoka Londonból hívja Nagyit a baranyai kis faluban

"Halló, szia Mami!"

"Halló, ki az?" – recseg-ropog a spirálos telefonkábel.

 "Én vagyok az az unokád."

 "Jajj... Hogy vagy Aranycsillagom" – Nagyi nagyothallása hirtelen élesedni kezd, megörül, aztán sírósra váltva elhadarja – "de jó, hogy végre tudok rólatok. Jajj, képzeld kisunokám, két hétre befekszem a kórházba, mert kapok harminchárom sugarat, mert hát bár megműtöttek, valami még mindig nincs rendben. És az én aranykiscsillagom hogy van? Jó nagyot nőtt biztos, de jó lenne, ha láthatnám, mikor jöttök haza? Hogy tetszik neki az iskola? Megszoktátok már ott kint? Ha húsvétra hazajöttök, ugye meglátogattok engem is. Hétvégén meg húsvétkor nincs kezelés, akkor haza lehet menni, én biztos hazajövök, merthát mit csinálnék ott, csakhát kell fogadni valakit, aki elhoz a városból, mert hát busszal nem fogok tudni hazajönni. Itt a kert, hát minek maradnék ott. Van, aki betegszállítóval jár be minden nap, de én nem macerázok, de azért hétvégére hazamegyek. Fájdalomcsillapítón élek, mert nagy fájdalmaim vannak, de megkérdeztem a doktort, ha neki lenne 86 éves nagymamája ebben a helyzetben, akkor annak mit javasolna. Azt mondta, csakis a sugarat. Hát van a faluban, akinek segített. Reménykedem, hogy nekem is fog. De jó lenne, ha itthon lennétek, közelebb. Milyen jó, hogy hívtál, nem kell sokat beszéljünk, hogy ne kerüljön sokba, de hát mégis. Na, de mondj valamit, jó a munka? Hogy vagytok?"

 "Igen, jól vagyunk."

 "Jajj, az kis Aranykiscsillagom hogy van, de szeretném hallani a hangját."

 "Köszönj szépen a Dédinek..." – jön a szülői unszolás.

 "Hello" – jön ki angolosan kisvártatva.

 "Hát helló Aranykiscsillagom. Dédimama mindene."

 "Hogy vannak a kacsák?"

 "Hát azokat már megettük. Te hogy vagy Aranycsillagom? Milyen az iskola?"

 "Boring."

 "Hogy micsoda? Jajj, olyan rossz ez a vonal… Mondták, azt a mobiltelefont, de nem érdekel engem, azt sem tudom, hogy kell kezelni."

 "Azt mondja, hogy most éppen unja. Kamaszodik... de az osztályban az egyik legjobb matekos és igen szorgalmas."

 "Jól van hát gyerek." – Dédi hangja cinkosan felderül. – "Te, és arra vannak ilyen MIGRÁNSOK?" – kérdezi a hangját kicsit elhalkítva, aggódva, mintha félne, hogy más is meghallja.

London hangosan felnevet.

 "Na, hát mi az?"

 London nehezen tud megszólalni.
Először a mosolygástól, aztán mert tudja, erre nem tud a drót túlvégén megélt kontextusban pontosan értelmezhető választ adni. Túl nagy a távolság. Felerősödik a kontraszt, a fordított kultúrsokk.
Képek váltakoznak: ahogy a Dédi áll a vonalas telefont tartva a kezében a rendezett vályogház kis szobájában, majd bevillan a gyerek sokárnyalatú londoni osztályképe, meg a sokszínű tömeg a tube-on, aztán ahogy a falusi délutáni csendben majszolja a kókuszkockát a család a hintaágyon, most a világkonyha étlapjáról választva eszik a család a Canary Wharf üveg toronyházainak rooftop bárjaiban. Kicsit hiányzik a sárga villamos és a pesti épületek, de imádni való az itteni high-tech, a Hyde Park, az átláthatóság, az élhetőség. Aztán bevillannak a kék plakátok, melyek már az országba érkezéskor fogadnak, a telefonhívások alkalmával a háttérből beszűrődő "Állítsuk meg", a magyar híroldalak bannerhirdetéseiről vigyorgó idős self-made billionaire, a feszültségkeltő hangaláfestésekkel induló katonai erőt fitogtató kéretlen videó.

 "Mami, túl sok tévét nézel." – csúszott ki a hallgatás kínossá válása előtti utolsó pillanatban az imént mérlegeltek konklúziója, nem biztos, hogy a legjobb válaszként.

 "Hát igen, van a Magyar egy, Magyar kettő, Duna..." – Nagyi darál tovább – "Igazad van, de mit csináljak, hát így betegen nem tudok a kiskertbe kimenni, csak kell valamit csináljak, hát sorozatot nézek."

 "Itt minden van, mindenféle ember a világ minden tájáról. Mi is azok vagyunk, hány országban laktunk már?!"

 "Ja, hát Ti tudjátok, én ehhez nem értek, de olyan borzalmakat mutatnak a tévében."